javori

Ez egy kalandozós – az ősmagyar hagyományokat követő – családi és regényismertetős történet.

16 éve találkoztam először a Ragadozóval.

Rétságra a Magyar Honvédség 31. Hunyadi János Gépesített Lövészdandárjához szólított a sors 1993-ban: tartalékos katonai szolgálatra.

1986. augusztus 14-én szereltem le Kalocsán, 18 hónapi sorkatonaság után.
Szeptember 7-én Mária lányom megszületését már otthon ünnepeltem.
Teltek-múltak az évek.
Tettem a dolgom, tanárként dolgoztam egy kis bükki faluban, Tardonán.
Nevelgettem, oktatgattam a saját és a hivatásom adta csemetéimet.
A Kádár-rendszer közben omladozni kezdett, de én éppen mással voltam elfoglalva.

Zsuzsával 1990-ben (a taxisblokád kezdetének napján) bővült a családom.

Mivel a történelem szak mellett 1984-ben a népművelő diplomát kaptam kézhez Egerben, ezért 8 év elteltével idejét láttam annak, hogy egy másik tanári végzettség megszerzését tűzzem ki magam elé.
A feleségem és a munkahelyem segített, támogatott, úgyhogy 1992-ben belevágtam – kétgyermekes apukaként – a magyar nyelv és irodalom rejtelmeinek kibogozásához az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán, újra Egerben, levelező szakon.
Mindezt könnyebbé tette, hogy már 1980-tól tanítottam e tantárgyakat.

Úgyhogy 1993 októberének végén derült égből villámcsapásként ért a behívó „szép” üzenet. Ekkor és ekkor, itt és itt jelenjek meg acélból, hogy gépesített lövész ismereteimet felfrissítsem. Hiába kértem a munkám és a két gyermekemre való hivatkozással felmentést a szolgálat alól, elutasító választ kaptam a levelemre.

Kalocsán a hathónapos kiképzést követően Budapestre kerültem a híres és hírhedt Petőfi (vápos = katonai rendész) laktanyába, ahol furcsa kanyart vett a katonai pályafutásom. Az őrezredhez kerültem ugyan, de egy napot sem őrködtem a kiemelt biztonságú honvédségi épületeknél, hanem a Honvédelmi Minisztérium Személyügyi Főcsoportfőnökségéhez helyeztek.
Hogy itt mi volt a dolgom, ez már egy másik történet, majd valamikor visszatérek rá.
A lényeg a lényeg, hogy nagyrészt irodai munkám volt, messze kerültem a fegyveres terepakcióktól. Egy évig ténykedtem a minisztériumban, itt puskaport (hálisten) nem szagoltam egy percig sem.
Persze a hivatalos papírok másról beszéltek, ezért számítottak rám 7 év elteltével is a rétsági laktanyában szakaszparancsnokként. Kihelyeztek minket Nógrádra, és a tartalékos századok megkezdték gyakorlásukat a feltételezett ellenség ellen.
Támadtunk, védekeztünk, a gyakorlótér (nem volt nagy) minden apró fűcsomóját feltérképeztük.
Az „embereim” (kb.: 25 fő) is hasonló cipőben jártak, békés polgári foglakozásokat űztek évek óta - hentestől a mérnökig – halványlila gőzük sem volt a profi katonáskodáshoz. Nekem még az amatőrhöz sem sok, ennek következtében rengeteg groteszk esetről  tudnék - persze kiszínezve -  mesélni.
Például arról, amikor az egyik szakasz 3 pszh-ja (páncélozott szállító harcjárműve) lerobbant, ki sem tudtak jönni a rétsági laktanyából. A másik két szakasz (az egyiket én „vezettem” ) a páncélosokban haladt a célja felé, a pszh-nélküliek meg gyalog kocogtak előttünk. Mivel ők voltak az első szakasz: felderítői tevékenységet is ők láttak (volna) el.

Egy másik eset már csak utólag humoros, akkor riasztónak láttam a helyzetet.
Egy lőgyakorlaton lövészetvezető voltam, géppisztollyal lövöldöztek a srácok, és elég sok lőtábla érintetlenül vigyorgott vissza ránk.
Értékeléskor egy szög segítségével teltek meg lyukakkal a táblákon hahotázó lőlapok, hogy a fegyvert évek óta kezükben nem tartó tartalékosok (és az egység!) teljesítménye nehogy gyászos legyen…
Itt fordult elő az a (számomra) félelmetes eset, amikor az egyik középkorú honvéd Kalasnyikovjában megakadt a lőszer, s ő felém fordulva – úgy, hogy az AK-47-es csöve pont a fejemnek irányult – kérdezte, hogy mi a teendő.
Egy kicsit bepánikolt a katonatársam, láttam rajta, hogy kapkod, ideges, fél, azt se tudja, hogy fiú-e vagy lány.
A fegyver hatásos lőtávolsága 800 m, de ha 1500 m körül véletlenül eltalálja a fegyveres a célszemélyt, még mindig halálos sebet ejthet rajta.
Én meg ott álltam a férfitól 4-5 méterre.
Hirtelen halálos nyugalom töltött el – az idő ólomlábakon lépkedett, majd még jobban lelassult, megállt, szinte kívülről figyeltem lassítva az eseményeket -, kikaptam a kezéből a géppisztolyt, a závárzatot erőteljesen felhúztam újra, szerencsére a lőszer kipattant belőle.

Ezután az eset után az „embereim” más szemmel néztek rám, s ha a laktanyában, alakzatban közlekedvén az étkezőhöz NÓTA felkiálltás(om) harsant, végigdübörögtek (velem együtt) a Gábor Áron rézágyújától kezdve minden menetelős nótát. Az 1, 2 ,1 még most is itt kopácsol a fejemben: nem könnyű elől menni, és felvezetni meglett férfiakból álló nem éppen a harci tűztől égő ideiglenes közösséget.

Pihenőidőben: esténként néha videónézéssel töltöttük az időt. A szobákból kikerültek a stokik (székek), s miután a hosszú folyosó megtelt érdeklődőkkel: elindult a filmnézés.
Az 1987-es Predator is a repertoárban volt, én többször is megnéztem.
Arnold Schwarzenegger (Dutch Schaefer őrnagy) és elitkommandója a dél-amerikai dzsungelben lezuhant amerikai helikopter túlélői után kutat.
A helyszínen azonban csak a roncsra és megcsonkított holttestekre akadnak. Kíméletlenül felszámolják az útjukba akadt gerillatábort, majd az egység hazafelé veszi az irányt.
De miközben kifelé tartanak a vadonból, a zsoldosokat a náluk is vérszomjasabb láthatatlan lény kezdi el tizedelni.

A film nagy sikerére való tekintettel elkészültek a folytatásai is:
- Predator 2 (1990)
- Alien vs. Predator (2004)
- Aliens vs. Predator - Requiem (2007)

Sandy Schofield: Predator – Nagy játszma című regényének olvasásával töltöttem el egy pár órát a minap.

A könyv igazi ponyvautánérzése az eredeti filmnek, a sokadik lehúzott bőr.
Valahol Új-Mexikóban játszódik, ahová egy vérengző Ragadozó érkezik.
Enoch Nakai tizedes, a navajo származású katona próbál folyamatosan a sátáni idegen útjába állni, de kezdetben kevés sikerrel.
A 236 oldalas történet 20-30 oldala részletesen taglalja a Predátor vérengzéseit, a maradék (többségi) lapokon ásítóan lapos a cselekményszövés.
Szerepet kap a sztoriban egy vadászó puma, egy dühös vaddisznócsapat, áldozati bárányként katonák tucatjai, egy katonai bázis, egy kisváros orvosa, seriffje. A buta főtisztek, a szerelmes szerető, a másik indián bajtárs alakítása halványra sikeredett.
Az emberre vadászó lény viselkedése is hagy kívánnivalót maga után: főleg a végén talányosak a tettei…

Hogy miért olvasok el egy olyan könyvet, amiről már eleve sejtem, hogy nem tartozik a sci-fi irodalom elitvonalába?
Bizonytalan vagyok, hogy hátha tévedek: a viszonylag olcsó ár, a papír minősége, a kevésbé tartós kivitel - mégis maradandó értéket takar…

Meg eszembe jutott – a Predator (nagybetűs) címről - 1993 téleleje, amikor a nógrádi hegyekben már november 12-én esett a hó.
Azon a napon fejeződött be a tartalékos katonai kiképzésünk (hadnaggyá léptettek elő), és térhettem haza – még fekete bajusszal – a szeretteimhez.

This entry was posted on szombat, július 11th, 2009 at 3:49 pm and is filed under Olvasónapló, Anno, Önélet. You can follow any comments to this post through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Bookmark this post: